Szabó Csaba ‎– Erdélyi Magyar Harmóniás Énekek A XVIII. Századból / Balassi Kiadó Audio CD 2001 / B. 993 / Transylvanian Hungarian Harmonium Songs from the 18th Century

UPC 978963506397 / 978-963506397 / ‎ 9635063695

Szabó Csaba (Ákosfalva, 1936. április 19. – Szombathely, 2003. május 23.) erdélyi magyar zeneszerző, zenetörténeti szakíró, népzenekutató.

Tracklist:

I. BEVEZETO TANULMANYOK

     1.  A keziratok kulso leirasa (leiras-tortenet diohejban)

     2.  Szoveglegyzes, helyesiras, kiejtes, atiras

     3.  A zenei jelkeszlet es az atiras

     4.  A feldogozott dallamokrol

     5.  A harmonizalasrol

     6.  A XVIII. szazadi harmonias enek hazai torteneti elozmenyei

     7.  Az NM-OS-Kk es a magyar nepi tobbszolamusag

     8.  A melodiariumok es az NM-OS-Kk harmoniavilaga

     9.  Az eloadasrol

    10. Discant-rogtonzes a gyakorlatban

    Zaroszo

    Irodalom

    Targymutato

    Summary

II. FAKSZIMILEK

III. ATIRATOK

Szabó Csaba (Ákosfalva, 1936. április 19. – Szombathely, 2003. május 23.) erdélyi magyar zeneszerző, zenetörténeti szakíró, népzenekutató.

Zenekutatóként és zeneszerzőként elmélyülten foglalkozott a népi éneklés hagyományaival: az ő előadásai, dolgozatai révén jutott el a köztudatba a szászcsávási harmóniás éneklési mód; ezt mélyíti el az Erdélyi magyar harmóniás énekek a XVIII. századból című munkája. (CD-ROM. Budapest  2001.Balassi Kiadó.)

A kiadvány, erdélyi többszólamú énekek kéziratait – Nagy Mihályék zsoltárkönyve (1753), Orbán Sigmondék kóruskönyve (1766) és a Kolozsvári kálvinista énekeskönyv (1766) alapján – közli fakszimilében, majd mai kottaleírásnak és többszólamú lejegyzésnek megfelelő átírásban.

A munka háromszáz fakszimiléje olyan unikátum anyagot mutat be, melynek egyedülálló dokumentációs történelmi értéke felmérhetetlen, hiszen egyszerre képezi szerves részét mind a magyar, mind az egyetemes egyházzenei, európai művelődésnek.

Szabó Csaba sokoldalú kritikai elemző-összehasonlító tanulmánya páratlan gonddal és részletességgel írja le a bemutatott kéziratokat és illeszti a magyar történelmi énekeskönyvi hagyomány egészébe, sőt egybeveti az európai harmóniakezelés különböző korszakaival és emlékeivel, többszólamú énekmódjaival is. Munkája nyomán új megvilágításban láthatjuk a XVIII. századi diákság vokális többszólamúságát.

A kiadvány felépítése:
A háromkötetes mű elektronikus változatát PDF formátumban tesszük közzé. A PDF állományok, amelyek a szöveget, ábrákat, kottapéldákat tartalmazzák, hagyományos CD-AUDIO sávok, melyeket akár zenei CD-lejátszó készülék segítségével is meghallgathatók.

A MIDI állományok többségükben a harmadik kötet (harmóniás énekek átiratai mai notáció szerint) hangzó mellékletei.   

A CD erdélyi többszólamú énekek kéziratait – Nagy Mihályék zsoltárkönyve (1753), Orbán Sigmondék kóruskönyve (1766) és a Kolozsvári kálvinista énekeskönyv (1766) alapján – közli fakszimilében, majd mai kottaleírásnak és többszólamú lejegyzésnek megfelelő átírásban .
Szabó Csaba sokoldalú kritikai elemző-összehasonlító tanulmánya páratlan gonddal és részletességgel írja le a bemutatott kéziratokat és illeszti a magyar történelmi énekeskönyvi hagyomány egészébe, sőt egybeveti az európai harmóniakezelés különböző korszakaival és emlékeivel, többszólamú énekmódjaival is. Munkája nyomán új megvilágításban láthatjuk a XVIII. századi diákság vokális többszólamúságát.
ISBN 963 506 369 5

(A Magyar Művészeti Akadémia 1999. évi Aranydíját nyerte el)

Szabó Csaba Erdélyi magyar harmóniás énekek a XVIII. századból című három- kötetes munkája 2001-ben a Balassi kiadó gondozásában jelent meg elektronikus változatban. A Magyar Művészeti Akadémia 1999. évi milleniumi aranydíjával kitüntetett munkát 2011-ben könyv formájában is kiadták. Az érdeklődő olvasó most már kézbe is veheti, át is lapozhatja e méreteiben és mondanivalójában is nagyszabású zenetudományi írást, amely az erdélyi református kollégiumok egykori énekes diákjainak zömmel feltáratlan többszólamú kéziratait —Nagy Mihályék zsoltárkönyvét (1753), Orbán Sigmondék kóruskönyvét (1766), a Ko- lozsvári kálvinista énekeskönyvet (1766)— teszi közzé fakszimilékben, s mai kot - taírásnak megfelelő, énekelhető átiratokban. A szerzőt maradandó élménye, a népi többszólamúsággal való találkozása indította a diákos többszólamúság kérdéskörének csaknem két évtizedig tartó, mélyreható vizsgálatára. Az 1970-es évek első felének egyik nyári reggelén, amint gyalogosan a Kis-Küküllő menti Szászcsávás falu felé tartott, mezőn dol- gozó asszonyok különös többszólamú éneklésére lett figyelmes. Páratlan élmény. Vajon a jövőben át fog-e érezni valaki ehhez hasonlót? Hallani fogja-e a mezőn dolgozó emberek többszólamú énekét? A magyar vokális többszólamúság formáival korábban csak érintőlegesen fog- lalkozott a népzenetudomány, tanulmányok a témáról nem készültek. Ennek oka az lehet, hogy a gyűjtők nem jártak azokon a tájakon, ahol a többszólamúság tö- meges jelenség, s a legősibb, legeredetibb anyagra összpontosítva a többszólamú- ságra utaló szórványos adatokat nem tartották meggyőzőeknek, másrészt kezdet - ben a meglévő technikai eszközök sem tették lehetővé a rögzítést, a fonográf ugyanis alkalmatlan volt a csoportos előadás megörökítésére. A vokális magyar népzenében a többszólamúság négy fajtája ismert: a du- dakíséret-utánzat, a heterofónia, a tercelő, jobbára kétszólamú énekmód és a harmóniás ének. A dudakíséret-utánzatot elsőként Csokonai Vitéz Mihály említi meg a színjátszó diákok éneklésével kapcsolatban. A heterofóniáról Var- gyas Lajos írt Áj falu zenei élete című monográfiájában (1941), s az első idevágó fonográffelvételt Bartók Béla készítette 1912-ben. A gymel-szerű, tercelő ének- módra a XVIII-XIX. századi forrásokban találhatók adatok. Jagamas János 1981-ben közölt egy névnapköszöntő énekeket a Domokos Pál Péterrel közös tatrangi gyűjtéséből (1958), amely feltehetően XVII-XVIIL századi eredetű. A vo- kális magyar többszólamúság legfejlettebb formáját, a csávási harmóniás ének- lést Szabó Csaba gyűjtötte föl a 70-es években. A szerző hiánypótló publikációi, konferenciákon elhangzó előadásai alapvetőek a népi többszólamúság emlé- keinek föltárásában, közkinccsé tételében.   

Szabó Csaba a csávási népi harmóniás éneklést a XVIII. századi diákos több- szólamúság késő reneszánsz rendszerének folklorizálódott változatának tekinti. Ezt támasztja alá az énekkészlet is; a faluban leginkább genfizsoltár-dallamokat, népénekeket, népies dalokat, kurucdalokat, ritkábban új stílusú népdalokat énekelnek több szólamban. A szerző hozzáfűzi azonban, hogy a mai ismere- tek birtokában a mintát nem lehet teljes bizonyossággal meghatározni: a csá - vási énekmód gyökereit a jövő kutatásainak kell föltárniuk. A magyar zenetudomány —Szabó Csaba kutatásait megelőzően— a diákos többszólamúság eredetét az európai látókörű debreceni professzor, Maróthi György zeneoktatást, gyülekezeti éneklést megújító törekvéseiből vezette le. Miután Maróthi hazatért nyugat-európai tanulmányútjáról, hozzálátott a négy- szólamú zsoltáréneklés meghonosításához. 1739-ben létrehozta a Kántus elődjét, a férfi- és gyermekszólamokból álló kvartettet, 1740-ben kiadta a Szenczi Molnár Albert-féle zsoltárkönyvet, 1743-ban a Goudimel-féle harmóniás zsoltárkönyvet, melyeket zeneelméleti tanulmányokkal is kiegészített. Maróthi György érdemei vitathatatlanok, a diákos többszólamúság gyökerei azonban évszázadokkal ko- rábbra nyúlnak vissza. A szerző szavait idézve: „ Maróthi nem kezdeménye- zője az összhangzatos éneknek, hanem megújítója, az a cappella műzene kol- légiumi terjesztésének előharcosa." A diszkantálás gyakorlata Európához hasonlóan a XII-XIII. századdal kez- dődően már Magyarországon is ismert volt, és a XVI. században a reformáció elterjedésével felekezetközivé vált; legtovább a pálos rendnél és a reformátu- soknál maradt fönn. A többszólamú rögtönzés létezését a tiltó rendelkezések is alátámasztják. A pálos konstitúció 1409-ben ekképpen rendelkezik: „A diszkan- tot pedig vagy a burdóban éneklést rendünkben megtiltjuk, kivéve azoknak, akik magasan nem tudnak énekelni ..." Méliusz Juhász Péter, a XVI. század nagy tekintélyű református püspöke is ellenérzéssel ír a többszólamú éneklésről, fel - tehetően azért, hogy elriassza saját felekezetének tagjait az istentisztelet kato- likusokéhoz hasonló formáitól: a pápisták „a zsolozsmát, prímát, vecsernyét ordítással, diszkantálással, sípolással (orgonaszóval)" végzik. Maróthi zeneelméleti munkáinak —a Summának és Tanításnak—1 egyes utalásaiból is az szűrhető le, hogy a rögtönzött harmóniás éneklés már gya - korlatban volt ebben az időszakban a református kollégiumokban, s Maróthi sem látott merev választóvonalat Goudimel többszólamúsága és a rögtönzött között, „ harmóniás"-nak nevezte mindkettőt. 1 A' Soltároknak a' kóták szerént való éneklésének mesterségének rövid summája (1740), A Harmóniás Éneklésről való rövid Tanítás (1743). A melodiáriumok jelkészlete, lejegyzési sajátosságai is a diákos többszóla- múság stílusbeli rétegzettségére hívják fel a figyelmet. Míg az erdélyi melodi - áriumok írói a menzurális notációt alkalmazzák, addig Maróthinál ez a notá- ció modern elemekkel keveredett a metrum, az előjegyzés és a hangnemek vonatkozásában. A kéziratos harmóniás énekek jelkészletének egy része sem szerepel a debreceni professzor dolgozataiban. A cantus praeses-ek nem Maró- ....