Mihály Dresch, Lafayette Gilchrist, Mátyás Szandai, Hamid Drake - Sharing The Shed / Budapest Music Center Records Audio CD 2010 / BMC CD 174

UPC 5998309301742

A magyar etno-jazz vezető alakja, Dresch Mihály pályáján a változások fokozatosak, mostanában inkább tovább érleli, új hangszerelésben, más tempóban, más összefűzésekben tálalja gyönyörű témáit. Zenéjének megbabonázó intenzitása elmélyülésből, a konokságot súroló szigorú befelé figyelésből ered.

A Sharing The Shed, melynek tengelyét a húszéves Mediawave egyik védjegye, a magyar dzsessz talán legkövetkezetesebb alkotó-előadója, Dresch Mihály és az amerikai zongorista, Lafayette Gilchrist adja.

Már az első dal (Shift One) falhoz préseli a fröccsöntött jazzhez szokott hallgatót diabolikus indításával. Gilchrist (a szerző) démoni felrakású akkordjai és nyers menetei mintha egy vudu szertartás alkalmára készültek volna. A sámán ez esetben Dresch, akinek játéka valóban ezeréves bölcsességet sugall. Ráadásul hangszere sem éppen hagyományos: saját fejlesztésű – a szokásosnál fátyolosabb hangú - furulyán játszik, amelyet „fuhunnának” nevezett el.

A törzsi hangulatot Drake csak tovább erősíti, Szandai pedig keserves szólamaival babonáz meg minket. E tételt napokig lehetne hallgatni, minden idők egyik leghatásosabb nyitódala. Ha itt véget érne a lemez, már megérte volna elkészíteni. A jóval kedélyesebb Delicate Dancer elsősorban Gilchrist jutalomjátéka (védjegyének számító kiszámíthatatlan stílusa teljes fényében ragyog), majd egy feszülten meditatív Dresch kompozíció (Le az utcán/Down The Street) sodor minket ismét transz közeli állapotba.

A Waves és a Dried Goods töredezett sorait a nyakatekert ritmikájú alapokra improvizált sikamlós szaxofonszólók kettőssége jellemzi, ezeket a folkos Naiv/Naive egyszerű szerkezete (és nemesen tiszta dallamvilága) ellenpontozza megnyugtatóan. A felétől aztán felpezsdül, alkalmat adva mindkét szólistának, hogy ismét kimutassa foga fehérjét.

Az All In rendhagyóan lomha shuffle-jét az Öreg ház balladája/Old House Ballad című, meglehetősen hagyományos jazz stílusban fogant nyugis Dresch-szerzemény követi – átvezetve a hallgatót a sztenderdek világába. Ahol is a bő hatvan éves The Night Has a Thousand Eyes győz meg minket arról, hogy hőseink tradicionális alapokra is üzembiztosan és ízlésesen rögtönöznek, bár efelől nem is voltak igazi kétségeink.

A záró Night Level mintegy keretes szerkezetet ad az albumnak, hiszen visszatér a jóval kopárabb „törzsi atmoszférához”, újfent valamiféle rituális szertartás lelki képeit előhozva a hallgatóból. Mire elhaló hangjai után beáll a néma csend, azon nyomban olthatatlan vágyat érzünk ismét a legelejétől elkezdeni ezt a hihetetlenül változatos, egyetlen másodpercig sem unalmas utazást.

Tracklist: