Soproni József (1930) Magyar zeneszerzők 11. by Csengery Kristóf / Mágus Kiadó

Product details:

About the Composer:

Soproni József - Felvégi Andrea felvétele

Harminckét esztendeje ismertem meg a Zeneakadémián, amikor zenetudományi szakos osztályunkat ellenpontra oktatta. Már 48 évesen is jelenség volt -óráin nemcsak ellenpontot tanultunk. Persze annak rendje-módja szerint „leadta az anyagot", megismertetett bennünket a szabályokkal, megíratta velünk és kijavította a darabjainkat, de hogy mást ne mondjak, kezdettől énekeltünk óráin: Palestrina-miséket, s ez minden holt elméletet azonnal élővé és kézzelfoghatóvá tett. Sőt nagyon hamar kikerültek a zongora kottatartójára a 20. századi zene fontos partitúrái is, például Lutos∑awski, Boulez művei, amelyekről a zeneszerző részletekbe menően mondott véleményt. És beszélgetni lehetett vele kötetlenül, tréfálkozva, vitatkozva, az autóvezetéstől a családalapításig szinte mindenről. Elterjedt egy tévhit, mely szerint szófukar, zárkózott ember -mi nem ilyennek ismertük meg, hanem olyan fénylő tekintetű, derűs lénynek, akit inspirál a fiatalok társasága. Megvan az a ritka tulajdonsága, amellyel csak kevés pedagógus rendelkezik: tud úgy tanítani, hogy a szakmai ismeretekhez szemléletet, értékrendet, sőt életstílust is mellékel. Ilyen tárgyú megjegyzéseit azonban a nekünk tartott órákon csupán elegánsan elhintette, sosem erőltette ránk.

Zeneszerzői életművét csak később, kritikusi munkám során ismertem meg. Még később, amikor úgy alakult, hogy oeuvre-jéről öszszefoglalást írhattam a Mágus Kiadó Berlász Melinda szerkesztette Magyar Zeneszerzők című füzetsorozatában, alkalmam volt szisztematikusan átnézni kompozícióinak kottáit-kéziratait, és hallgatni a zenéjéről készült felvételeket. Olyan alkotói termés képe bontakozott ki előttem, amely egyrészt a hagyománnyal fenntartott szerves és termékeny kapcsolat gyümölcse, másrészt a műfajok iránti sokoldalú érdeklődés jellemzi. Soproni Józsefnek a szóló zongorától az operáig minden műfaj számára megvolt és megvan a maga mondanivalója. Ugyanakkor kétségtelen, hogy idővel kiderült, melyek számára az önkifejezés különlegesen fontos területei. Így vált művei között a kilencvenes évektől megkülönböztetett jelentőségűvé a dal, a zongoraszonáta és a vonósnégyes. Ezekben a műfajokban lehetőséget talált a kiérlelt, végső tisztaságú mondanivaló megfogalmazására. Mindez nem akadályozta meg abban, hogy fontos opuszokat tegyen az asztalra a mise, a szimfónia vagy a versenymű területén. Stílusa is magától értődő természetességgel alakult és változott. A hatvanas-hetvenes évek disszonánsabb modernsége után a nyolcvanas-kilencvenes években úgy talált vissza egy hagyományosabb széphangzáshoz, hogy ez nem okozott zenéjében stílustörést: nem csatlakozott a ma népszerű neotonális eklektikához, nem lett „retro"-darabok szerzője.

Fontos műveit felsorolva sokat kellene megemlítenem. A régebbi zenekari partitúrák közül az Eklypsist vagy a Nagy László-verseket is megzenésítő 3. szimfóniát, az újabbak sorából az izgalmas formájú, nosztalgikus Kommentárok egy Händel-témához címűt. A concertók közül az édesanyja emlékének szentelt 1. gordonkaversenyt vagy a feleségének ajánlott 1. zongoraversenyt. Ha kamarazenéről van szó, nem maradhat ki a Kroó György lelkes kritikája által méltatott 6. vonósnégyes, ha szólózongoráról, az Invenzioni sul B-A-C-H, az Incrustations, és persze a Jegyzetlapok négyfüzetnyi zongoratanulmány-gyűjteménye, mely kompozíciós műhelyproblémákat éppúgy boncolgat, mint ahogyan vallomással felérő hommage-okat fogalmaz meg nagy elődök tiszteletére. És akkor még nem beszéltünk a seregnyi Rilke-dalról, a ma is frissen ható (bár korai) Ovidii Metamorphoses kantátáról, a szülőváros előtt fejet hajtó Missa Scarbantiensisről vagy az izgalmasan friss hangzású, középkorias elemeket is felmutató Missa Gurcensisről. A lista szubjektív, nyilván sok fontos alkotás kimaradt belőle, de talán jelzi, hogy Soproni József termése egy változatos egyéniség körüljárható portréja: minden oldalról kínál szemlélnivalót.

Vannak művészek, akiknek személyiségfejlődésébe különös erővel avatkozik a szűkebb pátria. Soproni kétségkívül közéjük tartozik. Abban, hogy ízig-vérig kortárs zeneszerzőként is oly fontos számára a múlt, alighanem döntő hatása van az eszmélése színhelyéül szolgáló, mindmáig rajongva szeretett Városnak. Jelképesnek érzem már azt is, hogy amikor iparos és erdész apai felmenői német nevét fiatalon magyarosította, a Soproni nevet vette föl, úgy járva el, mint ama régi mesterek -festők, szobrászok, zeneszerzők -, akik keresztnevük mellé a szülőhely nevét illesztették, jelezvén, honnan hozták az útravalót. És valóban: ő József mester Sopronból -egy hűséges zeneszerző, aki a nevezetes kultúrájú városban járta alsóbb és középiskoláit, a helyi templomokban orgonált (improvizációiról máig lelkesen emlékeznek meg kollégái és barátai), és részt vett a polgári családok kamarazenei estélyein, amelyek - ki hinné? - Sopronban, ezen a szerencsés helyen még ma is léteznek, igaz, már csak egy hajdan virágzó kultúra maradványai gyanánt. Hozzátehetjük: Soproni József ma szülővárosának díszpolgára, aki Sopron (hivatalosan elfogadott) himnuszát is megírta.

Egész pályája során mindig fáradhatatlanul dolgozott, termékeny, de önkritikus alkotóként. „Szeretem a darabjaimat meghúzni, mert -jóllehet a nagyformák világában élek -nyomasztónak érzem a bőbeszédűséget. Néha »túl is húzom« őket, olyankor visszaírok egy-két ütemet. Szeretem, ha úgy születik meg egy darab, hogy megvalósításának már nincs alternatívája. Nagyon jó, ha az ember olyan távolságba tud kerülni a darabtól, hogy fölül tudja bírálni saját magát" - nyilatkozta egyszer, éppen a Muzsika hasábjain. A komponáláshoz hamar csatlakozott a pedagógia: tanított középfokon, a Bartók Szakiskolában, majd évtizedeken át felsőfokon, a Zeneakadémián, ahol nemcsak zeneelméleti tárgyakat oktatott, hanem zeneszerzést is. Az intézménynek 1988 és 1994 között, a rendszerváltás nehéz időszakában rektoraként működött - nevéhez fűződik számos reform, többek közt az egyházzenei, a jazz, a csembaló és a korrepetíció tanszak létrehozása. Sikerekben bőven volt része, az Erkel-díjtól az Érdemes és Kiváló Művészi címen át a Kossuth-díjig megkapta az öszszes fontos művészeti díjat, a Bartók Béla-Pásztory Ditta-díjat kétszer is. 1992-ben egyik alapítója volt a Széchenyi Akadémiának. Sajnálatos viszont, hogy legnagyobb munkái közül a két operát (Antigoné, Aranylövés) máig nem ismerhette meg a közönség. De nem panaszkodó alkat. Inkább derűs, energikus, kiapadhatatlan munkakedvű. Aki ma találkozik vele, nehezen hiszi el, hogy nyolcvan éves. Frissen jár, élénken társalog, sokatmondó szemvillanásai, ironikus (olykor önironikus) kommentárjai a régiek. És persze komponál, tanít. Büszke szerető családjára: zongoratanárnő feleségére, bölcsészdoktor lányára, MALÉV-pilóta (kapitány) fiára, és persze unokájára, aki, mint a nagyapa mondja, fontosabb minden műnél.

Kedves Tanár Úr, Isten éltesse sokáig, jó egészségben!

Csengery Kristóf